Amikor a lélek testet ölt, és e földi világra jön, jobb esetben az Édesanyja és az Édesapja tartja életben.
Ahogy növekszik ez a kis ember, úgy igyekeznek a létfenntartás mellett tanítgatni, nevelni, irányítani Őt.
Azonban itt már érzésem szerint szükséges lenne figyelembe venni a gyermek érdekét.
Vajon az Ő érdekében tesszük, amit teszünk, vagy mi akarjuk élni az Ő életét,
szinte rákényszerítve olyan helyzetekre, amit Ő már akkor másképpen lát?
Beszélgetünk vele, hogy miért érzi azt, hogy az a jó, amit Ő szeretne? Átgondoljuk azt, amit Ő mond, vagy erőből ráerőszakoljuk a saját akaratunkat?
Lehet, hogy itt történik az első sérülés a gyermekben?
Ahogy növekszik a test és a lélek igyekszik szabad maradni, úgy jöhetnek elő a további konfliktusok.
A szülők kezdik érezni, hogy valami nincs rendben, és ezzel egyidejűleg szabályok, tiltások sokaságát találják ki.
Azt gondolják, hogy ezzel majd megoldják a helyzetet. Tényleg megoldódnak a generációs különbségek,
vagy a „kis” felnőtt megtanul csúsztatni, hazudni és ellenállni. Megtanulja, hogy jobb, ha hallgat,
ha semmit sem mond el, mert akkor jönnek azok a bizonyos „tanácsok”.
Hogy csináld, mit ne csinálj, majd én megmutatom!
Valóban erre van szüksége vagy esetleg arra, hogy nyugodtan végighallgassák és megkérdezzék
Tőle, hogy miért érzed úgy, hogy ez így rendben lesz?
Megengedjük, hogy kifejtse a véleményét, vagy gyorsan letorkolljuk, hogy erre nekünk nincs időnk?
Nagyon sokszor eszembe jut, hogy vajon tudjuk-e azt, hogy milyen sokat ártunk gyermekeinknek azzal,
hogy nem a megfelelő módon kezeljük a problémákat? Biztosak vagyunk abban, hogy a feladatot,
amit kaptunk azzal, hogy egy kis jövevény érkezett a családba jól oldottuk meg?
Magunkba nézünk néha, hogy elismerjük a hibáinkat? Vajon ezt őszintén bevalljuk magunknak?
Esetleg eljutunk addig, hogy a felismerés után nem hárítunk, hanem igyekszünk kijavítani?
Ugye mindig a legegyszerűbb dolog a hárítás. Néha sajnos egymásra mutogat a két szülő,
amiért a gyermek nem olyan, mint az a képzeletükben volt. Néha szidják az intézményeket,
mert olyanok, amilyenek. (Ebbe most nem szeretnék belemenni.)
Az az érzésem, hogy ilyenkor mindenki hibás, csak a szülő nem.
Rengeteg dolgot lehetne még erről írni, de azt hiszem, hogy akkor nem a blogom-ba kellene írnom,
hanem egy könyvön gondolkodni.
Inkább vigyük tovább a már felnőtt ember életét.
Gyermekként nem tanulta meg, hogy mi a jó, mi a rossz.
Tiltások sokasága és a folyamatos „helyette döntés” meghozta „gyümölcsét”.
Valamikor elkezdett falakat építeni maga körül, ahol egy képzeletbeli világot teremtett magának.
Ott jól érezte magát, hiszen ott minden úgy történt, ahogy Ő akarta.
Elzárkózott a külvilágtól és valamiféle félelemmel vegyes érzelem kerítette hatalmába, ha a külvilágra gondolt.
Félt minden változástól és ez meg is maradt az életében. Képtelen megállni a saját lábán,
nem tud kapcsolatokat kialakítani és beleragadt a saját képzeletbeli világába.
Bár nem érzi jól magát, de képtelen szembenézni azzal, ami miatt ilyen helyzetbe került,
inkább keres olyan „segítőket”, akik majd megoldják helyette az Ő feladatát.
Itt lépnek be az életébe olyan „segítők”, akik vagy csak azért mert a saját életük már unalmas,
vagy azért, mert azt gondolják magukról, hogy Ők tudják a tutit, vagy ez a legrosszabb,
pénzért azt mondják Neki, amit hallani akar.
Nézzük az első „segítőt”. Unatkozik, úgy érzi, szüksége van valami feladatra,
hogy teljenek a napok. Kérdezem én: tényleg alkalmas egy ilyen helyzet megoldására?
A lelke mit üzen ilyenkor? Akkor, amikor nem a saját életét igyekszik élni,
mert az valamiért már nem érdekes számára, hanem egy másik ember sorsát, feladatát szeretné magának.
Ilyenkor nem gondol arra, hogy a karma visszaüt valamilyen formában? Akár rövid, akár hosszú távon,
de mindig visszakapjuk azt a sok „jót”, amit másoknak okozunk. Sokat lehetne erről írni, hogy ki,
miért vállal ilyen kockázatot, de most nem ez a lényeg.
A második csoport, akik azt gondolják magukról, mivel elvégeztek egy-két vagy több tanfolyamot, már tudják, hogy mi a jó egy másik embernek. Ők azok, akik azonnal megmondják a „tutit”. Hová, kihez menjen a lélek, mit egyen, igyon, és mit csináljon másképpen. Nem baj, ha nem jön be, van másik, aki majd segít. Mindig elő tudnak húzni a „zsákból” egy másik lehetőséget, ami/aki már biztosan segíteni fog. Ilyenkor gyakran elhangzik, hogy „megváltoztak a rezgések, az energiák”! (Azért írom így, mert saját fülemmel hallottam.)
A harmadik csoportba tartozó segítők közül pedig – tisztelet a kivételnek – a pénzt látják és nem az embert.
Nagyon hatásosan elő tudják adni, hogy ők nagyon jó kapcsolatban állnak az égiekkel
és a már a fizikai testüket elhagyott lelkekkel és hogy ezek a lelkek mit üzennek.
Saját tapasztalatból tudom, mert kíváncsiságból elmentem egy „mindent is látó hölgyhöz”,
aki végül feladta, hogy „belém lásson” és elővette a tarot kártyát és abból próbált nekem „jósolni”.
Hozzá teszem, sikertelenül.
A sztorihoz még hozzátartozik, hogy nem egyedül mentem. Az utánam következő „vendégnek”
szinte pontról-pontra ugyan azt a sémát adta elő.
Visszatérve a „felnőtt gyermekre”, szerintetek kinek fog hinni?
Annak, aki őszintén és szeretettel és megfelelő tudással/talemtum-mal ellátva feltárja az Ő segítségével,
hogy mi a feladata ebben az életben és azt hogyan is kellene elkezdeni megoldani,
vagy annak, aki azt mondja, amit hallani akar?
Hogy fogja feldolgozni a sok „segíteni akarást” az az ember, aki már így is össze van zavarodva
és nem érti, hogy miért nem úgy történnek a dolgok, ahogy azt Ő annak idején
a „kis, elszigetelt világában” felépítette?
Most jön az a kérdés, amit itt a címnek tettem!
Van-e jogunk irányítani egy másik lélek életét, vagy inkább el kellene engedni és olyanokra bízni,
akik valóban tudnak neki segíteni? Ha már „elbuktam” egyszer, kétszer, háromszor, mert nem sikerült segítenem,
miért nem engedjük el és adjuk át olyan személynek, aki valódi tudással rendelkezik?
Miért jobb még több félelmet kelteni az amúgy is „rettegő” lélekben azzal,
hogy lebeszéljük minden olyanról, amit nem én irányíthatok?
Sok kérdés, kevés válasz!
Igen, ez így van!
Nem is azért írtam le ezt a pár sort, hogy mindenre megadjam a „tuti”-t, inkább azért,
hogy gondolkodjunk el azon, hogy csak az saját ego-nk miatt csináljuk, amit csinálunk,
vagy a lelkünk diktálja, hogy ezt kell tennünk?!
Kérlek, mielőtt bármit teszel, gondolj bele abba, hogy a KARMA-t mindig megkapod.
Ha rosszul cselekszel, ha jól, MINDIG!!!
Áldott, békés, gondolkodós napokat kívánok Nektek!
Fehérvári zöldsziget - Facebook oldalam 